Hát gyerekek... Valamikor éjfél körül úgy döntöttem, ideje aludni. Ez eddig szuper is, de én olyan vagyok, hogy ha lefekszem, még legalább egy óra, míg elalszom. Ebben az egy órában pedig rengeteget gondolkozom, de általában jelentéktelen dolgok járnak az eszemben. Nos, most éjfél körül elkezdtem azon gondolkozni, miért is írok én tulajdonképpen. Ne a blogra gondolok, hanem arra, hogy úgy alapból miért szeretek írni. Egy darabig ekörül jártak a gondolataim, és olyan dolgok jutottak eszembe, hogy úgy gondoltam, muszáj leírnom. Szóval fogtam a telefonom, és jegyzetbe elkezdtem írni. Végül ez lett belőle:
Nem nagyon érdekel, hova írok, a lényeg, hogy írhassak. Akár számítógépen, akár telefonon, akár a történelem füzet hátuljába. Ez teszi ki a lényem túlnyomó többségét. Én nem beszélek, hanem írok. Kiírok magamból mindent, ezáltal nyílik meg számomra a világ. Ez a kommunikációs forma az, amely még mindig késztet valamire. Arra, hogy küzdjek. Ezzel jöttem rá, hogy nekem is lehetnek sikereim. Nem azért írok, mert nincs jobb dolgom, hanem azért, mert ha ezt teszem, elszáll minden. Nincsenek korlátaim, szabadon áramolhatnak a gondolataim. Nem kell attól félnem, hogy valaki azt kérdezi, "ez most bolond?", mert a leírt szavak nem éreznek, nem felelnek, nem kételkednek bennem. Mégis megváltoztathatnak mindent. Hatalmuk van, de nem tudják átvenni az irányítást. Te irányítod őket. Ezáltal elmondhatsz mindent, és pontot tehetsz az ügyek végére, vagy elzárhatod a nem kívánt dolgokat. Az írás csoda. Egy olyan dolog, amit talán meg sem értesz. Nem érted, mert nem akarod, pedig nem bonyolult, hidd el! Az írás nekem olyan, mint számodra a zene. Talán még több is. Nem puszta menedék, nem múló hóbort, nem rajongás, és nem életérzés. Hogy akkor mégis mi? Én.
*Beki
