Úgy érzem, az életem visszazökkent arra a vágányra, amin eddig is volt. Szabival kibékültünk, ami egyrészt irtó nagy megkönnyebbülés számomra, másrészt rájöttem, hogy azért akármilyen profi vagyok is ebben, nem tudok kizárni mindenkit az életemből, hiába akarom. Persze lehet, hogy őt nem is akartam kizárni az életemből, elvégre a békülést is én kezdeményeztem. Van egy olyan mondás, hogy "A barátság egy aranyfonál, amely könnyen elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad", biztos mindenki hallotta már. Az van, hogy én Szabival nem érzem ezt a csomót. Én tulajdonképpen átsiklottam az elmúlt másfél hónapon, engem nem érdekel, hogy azt csinálta, amit... Leszarom. Sőt, úgy érzem, ez a kis külön útra térés csak megerősítette a barátságunkat, ami egy irtó jó dolog. Olyanokról beszéltünk délelőtt is, amiről eddig soha. Tök lazán, nyíltan, és b*szki, egyszerűen rohadt jó volt.(:
Most panaszkodik, szóval tanácsokat adok, vagyis tényleg minden a régi. Persze ez nem azt jelenti, hogy örülök, mert utálom, mikor valami baja van (elvégre a legjobb barátnőm), meg amúgy se tudok pasi ügyekben tanácsot adni. De megteszem, amit lehet. Esküszöm, ilyenkor úgy érzem, srácnak lenni könnyebb. A fiúk nem agyalnak azon, hogy mi van, ha kiszeretnek valakiből. Nem mondják, hogy "Most nem hagyhatom őt cserben", meg hasonlók... Vagy igen? Néha olyan jó lenne, ha a lányok sem dramatizálnák túl a dolgokat. Ha nem gondolnának arra, hogy cserben hagynak valakit. Ha logikusan gondolnák végig, nem érzelmekkel tele... Mert ha logikusan gondolkoznánk, akkor sokkal könnyebb lenne. Nem paráznánk azon, hogy "úristen, szegénynek most van rám a legnagyobb szüksége, én meg szakítani akarok vele"... Ha később mondjuk meg, hogy "ja, bocs, nem érzek semmit irántad" akkor jobb lesz? Egy olyan betegség, mint az ő barátjáé, nem múlik el, rosszabb lesz... Később még nagyobb szüksége lesz rá. Akkor nem is fog szakítani vele? Leéli az életét valakivel, akiről ő is tudja, hogy egyáltalán nem biztos? Kötve hiszem... Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy én akkor tulajdonképpen miért is születtem lánynak... Aztán beugrik az, hogy ugyan, én még nem voltam igazán szerelmes, ezért nem értem. De nem tudom. Nem az én világom a panaszkodás a pasik miatt, a "jaj, csak nehogy megbántsam", meg hasonlók. Ember, ha szakítasz valakivel, aki szeret téged, úgyis megbántod! Vagy túlesel rajta, vagy benne maradsz érzelmek nélkül, más után vágyakozva. A te döntésed.
*Beki
